A hálózatépítés kihívásai otthon a Windows 95 segítségével

Képzeljük el az 1990-es évek közepét. A technológia izgalmas tempóban fejlődik, az internet ígérete már a levegőben lóg, de még javarészt a modem lassú, recsegő hangján keresztül érkezik. Az emberek otthonaiban egyre több számítógép jelenik meg, és felmerül a vágy: mi lenne, ha ezek a gépek beszélgethetnének egymással? Fájlokat másolhatnánk, nyomtatót oszthatnánk meg, vagy ami a legfontosabb, együtt játszhatnánk hálózaton keresztül. Ekkor lépett színre a Windows 95, amely forradalmi operációs rendszerként ígért sok mindent, többek között a felhasználóbarát hálózatépítést. Azonban, mint oly sokszor a technológia történetében, a valóság sokkal bonyolultabb és frusztrálóbb volt, mint az ígéret. Merüljünk el a Windows 95-ös **otthoni hálózatépítés** kihívásaiban, ahol a Plug and Play inkább Plug and Pray volt, és a kábel volt a király.

A kezdeti ígéret vs. a szürke valóság

A Windows 95 bevezette a Plug and Play koncepciót, ami azt ígérte, hogy a hardver telepítése gyerekjáték lesz. Elméletben bedugunk egy eszközt, és az operációs rendszer automatikusan felismeri, telepíti a szükséges drivereket, és máris működik. A hálózati kártyák (NIC-ek) esetében ez az ígéret gyakran szertefoszlott. A valóságban a hálózatépítés sokak számára egy igazi pokoljárás volt, tele ismeretlen fogalmakkal, elakadt telepítésekkel és rejtélyes hibaüzenetekkel. A cél azonban annyira csábító volt – gyors fájlmásolás, közös nyomtató, és persze a LAN játékok izgalma –, hogy sokan belevágtak a harcba.

Hardveres akadályok: Kártyák, kábelek és hubok

Mielőtt egyáltalán a szoftverhez nyúlhattunk volna, le kellett küzdenünk a hardveres akadályokat. A hálózati kártyák beszerzése és telepítése volt az első lépés. Két fő típus létezett: az ISA hálózati kártya és a modernebb PCI hálózati kártya. Az ISA kártyák gyakran jumpererekkel (kis műanyag áthidalókkal) voltak tele, amelyeket kézzel kellett beállítani az IRQ, DMA és I/O címek ütközésének elkerülésére. Ha rosszul állítottuk be, a gép nem indult el, vagy más hardverek, például a hangkártya, leálltak. A PCI kártyák elvileg már támogatták a Plug and Play-t, de a „plug” rész gyakran megvolt, a „play” viszont váratott magára.

A kábelezés is okozott fejtörést. Kezdetben a koaxiális kábel (ThinNet, 10Base2) volt elterjedt. Ez viszonylag olcsó volt, és egyszerűen lehetett vele hálózatot építeni T-csatlakozók és a hálózat végét lezáró 50 ohmos terminátorok segítségével. A buktató? Ha egyetlen kábeldarab meglazult, megsérült, vagy egy terminátor hiányzott, az egész hálózat összeomlott. Ennél sokkal modernebb és megbízhatóbb volt a UTP kábel (Unshielded Twisted Pair, 10BaseT), amely RJ45 csatlakozókkal rendelkezett. Ehhez azonban szükség volt egy hubra (vagy később egy switch-re), ami akkoriban még viszonylag drága volt az otthoni felhasználók számára. Ha csak két gépet akartunk összekötni, akkor jött képbe a crossover kábel, ami a vezetékek keresztezésével tette lehetővé a közvetlen kapcsolatot, kihagyva a hubot. Persze, ha összekevertük a straight-through és a crossover kábelt, az órákig tartó hibakeresés alapját képezte.

Szoftveres útvesztő: Protokollok és megosztások

Miután a hardver valahogy a helyére került és a kártyák a helyi buszon láthatóvá váltak, jött a szoftveres konfiguráció, ami talán még nagyobb kihívás volt. A Windows 95 hálózati beállításai a Vezérlőpultban, a Hálózat ikon alatt voltak elérhetők, és a legkülönfélébb protokollok kavalkádja fogadott minket.

TCP/IP: Ez volt az internet protokollja, és egyre inkább a jövő útja volt a helyi hálózatokon is. A TCP/IP telepítése volt a legbonyolultabb. Kézzel kellett beállítani az IP-címet (gyakran 192.168.x.x tartományból), az alhálózati maszkot (jellemzően 255.255.255.0), és ha az internetet is meg akartuk osztani, a DNS szervereket is. A DHCP (Dynamic Host Configuration Protocol) még nem volt elterjedt az otthoni routerek hiánya miatt, így minden gépnek egyedi IP-címet kellett adni, figyelve arra, hogy ne legyen címütközés. A Ping parancs volt az elsőszámú hibakereső eszköz.
NetBEUI: A NetBEUI (NetBIOS Extended User Interface) volt a Microsoft saját, egyszerű, nem-routerezhető protokollja. Kifejezetten kis helyi hálózatokra tervezték, és telepítése rendkívül egyszerű volt: csak hozzáadtuk a listához, és már működött is. Automatikusan felfedezte a hálózat többi NetBEUI-kompatibilis eszközét, és ideális volt a gyors fájlmegosztásra és nyomtatómegosztásra otthoni környezetben, ahol nem volt szükség internetkapcsolatra. A hátránya, hogy nem volt skálázható és nem tudott átlépni routereken.
IPX/SPX: Ez a protokoll a Novell NetWare hálózatokból származott, és gyakran települt játékokkal együtt (például a Doom, Warcraft II vagy Starcraft). Szintén alkalmas volt a helyi hálózati játékokra, de a TCP/IP térnyerésével lassan háttérbe szorult.

A protokollok telepítése után jött a Kliens a Microsoft Hálózatokhoz (Client for Microsoft Networks) és a Fájl- és nyomtatómegosztás a Microsoft Hálózatokhoz (File and Printer Sharing for Microsoft Networks) komponensek engedélyezése. Ez utóbbi nélkül nem tudtunk megosztani semmit. A fájlmegosztás és a nyomtatómegosztás ekkorra már csak egy jobb egérgombos kattintásnyira volt a megosztani kívánt mappán vagy nyomtatón, de a beállításoknál figyelni kellett a hozzáférési jogokra és jelszavakra – már amennyire a Windows 95 ezt kezelni tudta. A jelszóvédelem primitív volt, és gyakran előfordult, hogy az otthoni hálózatok mindenki számára nyitottak voltak.

A rettegett driver tánc és az IRQ konfliktusok

A Windows 95 egyik legfájdalmasabb pontja a driverek kezelése és az IRQ konfliktusok voltak. Az operációs rendszer ugyan ígérte a Plug and Play-t, de gyakran előfordult, hogy a frissen beszerzett hálózati kártya (vagy bármilyen más bővítőkártya) nem volt benne a Windows 95 gyári driver adatbázisában. Ez azt jelentette, hogy kézzel kellett telepítenünk a drivert, általában egy floppy lemezről, amit a kártya mellé kaptunk. Ha ez a lemez elveszett, kezdődhetett a kétségbeesett kutatás az interneten – már ha volt egy másik gépünk internetkapcsolattal.

Az IRQ konfliktusok igazi fejfájást okoztak. Az IRQ (Interrupt Request) egy olyan vonal, amelyen keresztül a hardverek kommunikálnak a processzorral. Korlátozott számú IRQ vonal állt rendelkezésre (jellemzően 0-tól 15-ig), és sok eszköz (hangkártya, modem, soros port, párhuzamos port) versengett értük. Ha két eszköz ugyanazt az IRQ-t próbálta használni, az rendszerfagyást, hibás működést vagy egyszerűen azt eredményezte, hogy az egyik eszköz nem működött. A Windows 95 Eszközkezelője sárga felkiáltójelekkel jelezte ezeket a problémákat, de a megoldás gyakran manuális volt: ki kellett kapcsolni a gépet, jumpererekkel átállítani a kártyát, vagy a BIOS-ban módosítani a beállításokat. Ez a trial-and-error (próba-szerencse) módszer órákat, sőt napokat vehetett igénybe, és rengeteg idegeskedést szült.

A Hálózati környék rejtelmei és az internet megosztása

Amikor minden beállítás megtörtént, és reménykedtünk, hogy a hálózat működik, a Hálózati környék (Network Neighborhood) ikonjára kattintva vártuk a csodát. Ideális esetben megjelentek volna a hálózat többi gépe, és rákattintva hozzáférhettünk volna a megosztott mappákhoz. Gyakran azonban csak egy üres ablak fogadott, vagy egy „A hálózat nem érhető el” típusú hibaüzenet. Ennek oka lehetett egy rosszul beállított protokoll, egy hiányzó driver, vagy a NetBIOS névfeloldási problémái.

Az internet megosztása is komoly kihívás volt. A legtöbb otthonban egyetlen dial-up modem volt, és a többi gép nem tudott közvetlenül kapcsolódni az internetre. Erre a problémára a harmadik féltől származó proxy szoftverek, mint például a WinGate, kínáltak megoldást. Ez azt jelentette, hogy az egyik számítógépnek (a „szervernek”) állandóan bekapcsolva kellett lennie, és ezen keresztül tudtak a többi gép csatlakozni. A Windows 98 SE-vel később érkezett a beépített Internet Connection Sharing (ICS) funkció, de a Windows 95-ös korszakban ez még nem volt alapfelszereltség, és beállítása szintén nem volt triviális. A sávszélesség korlátai miatt (gyakran 56kbit/s) még megosztva is lassú volt a webböngészés.

Biztonság: A feledés homályába merült fogalom

A Windows 95-ös otthoni hálózatok biztonsága gyakorlatilag nem létezett. Beépített tűzfal nem volt, és a megosztott mappák gyakran jelszó nélkül, teljes írási/olvasási joggal voltak elérhetők a hálózat minden felhasználója számára. Mivel a legtöbb otthoni hálózat fizikailag zárt volt, és nem kapcsolódott közvetlenül az internetre, ez nem jelentett azonnali, hatalmas kockázatot. Azonban rávilágít arra, hogy mennyire gyerekcipőben járt még a hálózati biztonság koncepciója az átlagfelhasználó szintjén.

A jutalom: Amikor minden működött!

Minden nehézség ellenére, amikor végre minden a helyére került, és a Hálózati környékben megjelentek a gépek, a sikerélmény leírhatatlan volt. A fájlok villámgyors (akkori mércével mérve) 10 Mbps sebességgel másolódtak, a nyomtató mindenki számára elérhetővé vált, de a legnagyobb örömet a LAN játékok jelentették. A Doom II, a Warcraft II: Tides of Darkness, a Red Alert, a Quake – ezek a játékok hálózatban játszva mutatták meg igazi erejüket. A barátokkal, testvérekkel egy szobában, több gépen egymás ellen vagy együtt játszani felejthetetlen élmény volt, ami bőven kárpótolt az órákig tartó szenvedésért.

Visszatekintés a múltra

A Windows 95-ös **otthoni hálózatépítés** korszakát ma már nosztalgikusan idézzük fel, bár akkoriban sokszor a hajtépés szélén álltunk. Számítógépes hálózatok szempontjából ez egy igazi vadnyugat volt, ahol a problémák megoldása sokszor kreativitást, türelmet és a kézikönyvek alapos áttanulmányozását igényelte. Rengeteget tanultunk arról, hogyan működnek a hálózatok, a protokollok, és hogyan kell a hardvereket konfigurálni. Ez az időszak alapozta meg sokunk mai technológiai tudását.

Ma már elképesztő, mennyit fejlődött a technológia. A **vezeték nélküli hálózatok**, a gigabites sebességek, a routerek beépített DHCP szerverei és tűzfalai, valamint a szinte hibátlan Plug and Play funkció a modern operációs rendszerekben a Windows 95-ös korszak álma volt. Egy egyszerű Wi-Fi jelszó beírásával pillanatok alatt létrejön egy működő hálózat. Akkoriban ez a kényelem még sci-fi kategória volt.

Összefoglalva, a Windows 95-ös **otthoni hálózatépítés** tele volt kihívásokkal, frusztrációval és a „miért nem működik?!” kérdés állandó ismételgetésével. De egyben egy rendkívül tanulságos és formáló időszak volt, amely bevezette a nagyközönséget a hálózatos világba, és megmutatta, milyen izgalmas lehetőségeket rejt a számítógépek összekapcsolása. Egy igazi technológiai kaland volt, amire ma már mosolyogva emlékezünk vissza.