A megfigyelés pszichológiája: Hogyan hat ránk, ha tudjuk, hogy figyelnek?

Életünk egyre inkább kamerák kereszttüzében és algoritmusok láthatatlan felügyelete alatt zajlik. A közterületi térfigyelő rendszerektől kezdve az okostelefonjaink adatgyűjtésén át egészen a munkahelyi monitorozó szoftverekig, az állandó megfigyelés a modern kor egyik meghatározó jelenségévé vált. De vajon hogyan hat ránk ez a tudat? Valóban engedelmesebb és jobb emberekké válunk tőle? A pszichológiai kutatások és a történelmi példák egy sokkal árnyaltabb, sőt, meglepő választ adnak erre a kérdésre.

A megfigyelés pszichológiája: A teljesítménynövekedéstől a kognitív terhelésig és a zavaró hatásokig

A megfigyelés viselkedésre gyakorolt hatásának tanulmányozása a pszichológia hőskoráig nyúlik vissza. Már 1898-ban Norman Triplett amerikai pszichológus kimutatta a szociális facilitáció jelenségét. Megfigyelte, hogy a kerékpárosok keményebben tekernek, ha mások figyelik őket. Később, az 1970-es évektől kezdve számos tanulmány igazolta, hogy ha tudjuk, hogy figyelnek minket, igyekszünk megfelelni a vélt vagy valós elvárásoknak. Ez a reputációmenedzsment ösztöne. Fürkésző szemek előtt nagyobb valószínűséggel adakozunk, és kisebb eséllyel szemetelünk vagy csalunk. A térfigyelő kamerák bűncselekményekre gyakorolt visszatartó ereje is ezen az elven alapul.

Azonban a kép ennél sokkal összetettebb. A legújabb kutatások rájöttek, hogy a megfigyelés nemcsak a külső viselkedésünkre, hanem a belső kognitív funkcióinkra is komoly hatással van. Az a tudat, hogy figyelnek minket, egy állandó mentális terhet jelent. Erősen megragadja és eltereli a figyelmet. Kizökkent a fókuszból. A megfigyelés tehát nemcsak ösztönző, hanem rendkívül zavaró is lehet. Ez pedig rontja a koncentrációt és a komplexebb feladatok elvégzésének hatékonyságát.

Egy rendőrtiszt nézi a londoni CCTV-kamerahálózat töredékét bemutató televíziós monitorokat a Metropolitan Police új különleges műveleti termében 2007. április 20-án Londonban

A tökéletes börtön és a totális kontroll utópiájának megteremtése: A hírhedt Panoptikum

Különös, de a totális megfigyelés koncepcióját pont a felvilágosodás korában dolgozták ki és juttatták csúcsra. Jeremy Bentham angol társadalomtudós 1785-ben alkotta meg a Panoptikum tervét. Ez egy kör alakú börtönépület volt. A cellák több emelet magasan, körbe-körbe sorakoztak egy központi, magas őrtorony körül. A konstrukció lényege az volt, hogy a toronyból a fogvatartottakat bármikor látni lehetett. Azonban az elítéltek nem látták az őröket. Így sosem tudhatták, hogy éppen figyelik-e őket. Az elrendezés az állandó megfigyelés tudatát keltette bennük. Ez pedig folyamatos önkontrollra és a börtön szabályainak betartására ösztönözte őket. Bentham eredeti víziója egy jó szándékú utópia volt. Azt remélte, hogy az állandó kontroll hatására a falak között az eltévelyedett emberek megtanulnak viselkedni. Büntetésük leteltével pedig hasznos polgárként térhetnek vissza a társadalomba.

A Panoptikum a valóságban: A Presidio Modelo börtön és leghíresebb, ellentmondásos foglya

Jeremy Bentham eredeti vízióját először (és egyben utoljára) Kubában valósították meg. Gerardo Machado kubai elnök építtette fel 1926 és 1931 között. Négy kör alakú tömb épült. Mindegyikben a cellák öt emelet magasan vették körbe a központi megfigyelőtornyot. A komplexum akár 5000 fogoly befogadására is alkalmas volt. Ez lett a hírhedt Presidio Modelo börtön. Ennek a mintabörtönnek a vendégszeretetét élvezte többek között Fidel Castro és testvére, Raúl is. Ők a Moncada laktanya elleni, 1953-as sikertelen támadás túlélőiként kerültek fogolyként az intézménybe.

Úgy tűnik azonban, hogy a Panoptikum nyomasztó célja, azaz a fogvatartottak belsővé tett önregulációjának kialakítása, kudarcot vallott. Fidel Castro ugyanis szabadulása után nem vált a fennálló rend szabálykövető polgárává. Éppen ellenkezőleg: gerilláival megdöntötte Batista diktatúráját, és győzelemre vitte a forradalmat 1959-ben. A Panoptikum utópiája így a gyakorlatban pont az ellenkezőjét érte el.

A megvalósult Panoptikum, a Presidio Modelo egyik épülete Kubában. 1967-ben zárták be. Ma már múzeum a totális megfigyelés nyomasztó mementója

Orwell víziójától a modern, láthatatlan és digitális Panoptikumig a hétköznapokban

Hiába akart egy utópiát megvalósítani a Presidio Modelo és a Panoptikum ideája, az pont az ellenkezőjébe fordult. Egy disztópikus metafora, a totális megfigyelés nyomasztó jelképe lett belőle. Ezt a metaforát vette át és tette világhírűvé George Orwell 1984 című regényében. A sötét világában kamerás monitorokon, a „telekranokon” keresztül kontrollálja az embereket a titokzatos „Nagy testvér” és a Gondolatrendőrség. Az embereknek abban a tudatban kellett élniük, hogy minden hangjukat hallják és minden mozdulatukat megfigyelik.

A Panoptikum koncepciója a kiismerhetetlen algoritmusok, az okoseszközök, a közösségi média és az adatbrókerek korában aktuálisabb, mint valaha. Tudjuk, hogy figyelnek minket. De nem tudjuk pontosan, hogy ki, mikor és milyen céllal. A modern, digitális Panoptikum őrtornya láthatatlan. De jelenléte folyamatosan érezhető.

A munkahelyi megfigyelés meglepő paradoxona: Kevesebb teljesítmény és több belső ellenállás

Azt gondolhatnánk, hogy a direkt kontroll legalább a munkahelyeken hatékony lehet a termelékenység növelésére. A távmunka elterjedésével egyre több vállalat alkalmaz monitorozó programokat. Ezek rögzítik a billentyűleütéseket, rendszeres képernyőképeket készítenek, vagy akár a webkamerákhoz is hozzáférhetnek. Azonban a kutatások egyértelműen azt mutatják, hogy a direkt kontroll több kárt okoz, mint hasznot. A munkahelyi megfigyelés valójában kontraproduktív. Rontja a koncentrációt, a munkamemóriát, és alacsonyabb teljesítményhez vezet.

Sőt, paradox módon deviáns viselkedést generál. Egy vizsgálatban kimutatták, hogy a megfigyelt munkavállalók gyakrabban tartottak nem engedélyezett szüneteket. Szándékosan lassabban dolgoztak vagy csaltak. Ösztönösen tiltakoztak a kontroll ellen. A pszichológiai mechanizmus valószínűleg az, hogy a megfigyeltek méltóságukat, önálló cselekvőképességüket, azaz az emberi autonómiájukat próbálják a szabályok felrúgásával visszaszerezni.

Összegzés: A „Nagy testvér” tévedése – Miért bukik meg a totális kontroll a gyakorlatban?

Úgy tűnik, van egy alapvető emberi tulajdonság, ami ellenáll a totális kontrollnak. A direkt megfigyelés, bár a felszínen szabálykövetésre ösztönözhet, a mélyben rombolja a kreativitást, a koncentrációt és a belső motivációt. Végül pedig ellenállást szül. Ez a tanulság biztató lehet. Ha még a szigorúan szabályozott munkahelyeken is akadozik és kontraproduktív a direkt ellenőrzés, akkor egy egész társadalom totális irányítása valószínűleg hosszú távon kudarcra van ítélve. A Nagy testvér tehát téved. Az emberi szellem szabadságvágya erősebbnek bizonyulhat a mindent látó szemeknél.