Emlékeznek még a ’90-es évekre? Arra az időszakra, amikor az internet még gyerekcipőben járt, a CD-ROM meghajtók a csúcsot jelentették, és a „Plug and Play” kifejezés inkább tűnt rossz viccnek, mint valóságnak? Ha igen, akkor valószínűleg önök is átestek azon a tűzkeresztségen, amit a Windows 95 hangkártya beállítása jelentett. Ez nem csupán egy technikai feladat volt; ez egy érzelmi hullámvasút, egy túlélő-horror játék és egy rendkívül frusztráló tanulság a türelemről és a kitartásról. Mai cikkünkben visszatérünk ehhez a sötét korszakhoz, hogy felidézzük a hardver beállítások ezen megpróbáltatásait, és megértsük, miért is volt ez akkora rémálom.
A Windows 95, amikor 1995-ben megjelent, forradalmi lépés volt a Microsoft számára. A DOS parancssorból való kilépést és egy felhasználóbarátabb, grafikus felületet ígért, ráadásul a „Plug and Play” technológia debütálásával a hardverek telepítése is elvileg gyerekjátékká vált volna. A valóság azonban – különösen a hangkártyák esetében – igen távol állt ettől a rózsás képtől. A „Plug and Play” gyakran inkább „Plug and Pray” (dugd be és imádkozz) volt, különösen azokkal a régi, ISA buszra csatlakozó kártyákkal, amelyek még a DOS-korszakból maradtak ránk.
Az ISA kártyák és a Rémálom Trinitás: IRQ, DMA, I/O
Az igazi probléma forrása a számítógépes erőforrások kezelése volt. A mai felhasználók már nem gondolkodnak IRQ-kban (Interrupt Request Line – megszakítási vonal), DMA csatornákban (Direct Memory Access – közvetlen memória hozzáférés) és I/O címekben (Input/Output Address – bemeneti/kimeneti cím). Akkoriban azonban ezek voltak a mindennapi küzdelmek alapjai. Minden egyes hardver, legyen az egy hangkártya, egy hálózati kártya, vagy akár egy SCSI vezérlő, saját egyedi IRQ-t, DMA-t és I/O címtartományt igényelt. Ha két eszköz ugyanazt az erőforrást próbálta használni, abból azonnal konfliktus keletkezett, és a rendszer instabillá vált, lefagyott, vagy egyszerűen nem ismerte fel az adott eszközt.
Képzeljék el a szituációt: vettünk egy vadonatúj Sound Blaster 16-os kártyát (ami akkoriban a Creative Labs gyártásában a referencia volt), és reménykedtünk a csodás hangzásban a Doom vagy a Quake alatt. Bedugtuk az ISA slotba, elindítottuk a Windows 95-öt, és… semmi. Vagy ami még rosszabb, a modemünk vagy a nyomtatónk kezdett el furcsán viselkedni. Ekkor kezdődött a végtelennek tűnő hibaelhárítási folyamat. Eszközkezelő megnyitása (ami önmagában is egy kihívás volt, ha a rendszer már eleve döglődött), sárga felkiáltójelek keresése, és a legendás „Erőforrások” fül böngészése.
A megszakítási vonalak különösen kritikusak voltak. Az IRQ 0-15-ig terjedt, és sok alaplapi funkció (billentyűzet, egér, merevlemez vezérlő) fixen foglalt bizonyos IRQ-kat. Gyakori konfliktusforrás volt az IRQ 5 (általában a második merevlemez vezérlő) vagy az IRQ 7 (nyomtatóport), amelyekre a hangkártyák is előszeretettel pályáztak. Ha az automatikus konfiguráció (ami az ISA kártyák esetében ritkán működött jól) csődöt mondott, jöhetett a fizikai munka: a jumperelgetés. A hangkártya kihúzása, a kis műanyag jumper sapkák áthelyezése a kártyán, reménykedve abban, hogy a kiválasztott IRQ és DMA érték szabad lesz. Ez egy iteratív folyamat volt, ami órákig, sőt napokig is eltarthatott, és gyakran még azután is sikertelen maradt, hogy az ember az összes lehetséges kombinációt kipróbálta. Közben a gép szétnyitva hevert az asztalon, a csavarok pedig rejtélyes módon eltűntek.
A Plug and Play mítosza és a driver vadászat
A Windows 95 Plug and Play megpróbáltatásai nem álltak meg az erőforrás-konfliktusoknál. Az operációs rendszernek szüksége volt a megfelelő illesztőprogramokra, hogy kommunikálni tudjon a hardverrel. Az internet akkoriban nem volt olyan könnyen hozzáférhető, mint ma. A driverek általában floppy lemezeken érkeztek a hardverrel együtt, vagy CD-ROM-on. Ha elhagytuk a lemezt, vagy az elavult, akkor jöhetett a kétségbeesett kutatás. E-mailben kéredezni a gyártótól, faxon dokumentációt kérni, vagy a jobb esetben (ha volt valahol internet-hozzáférésünk) dial-up modemmel órákig próbálkozni letölteni a 2 megabájtos ZIP fájlt egy lassú, pattogó vonalon keresztül. És ha a letöltés megszakadt? Kezdhettük elölről. Nem beszélve arról, hogy a gyártók weboldalai akkoriban még nagyon primitívek voltak, ha egyáltalán léteztek, és a régi illesztőprogramok keresése a digitális tűzvészben való tűkeresésre hasonlított.
Amikor végre megtaláltuk a drivereket, jöhetett a telepítés. Ez sem volt mindig zökkenőmentes. Sok ISA kártya DOS alapú telepítő programot használt, amelynek futtatásához ki kellett lépni Windowsból, vagy egy külön DOS bootlemezt kellett készíteni. Ez a telepítő beírta a szükséges paramétereket az AUTOEXEC.BAT és CONFIG.SYS fájlokba, amelyek a DOS alatti működéshez voltak elengedhetetlenek. De mi van, ha már volt egy másik DOS program, ami módosította ezeket a fájlokat, vagy ha a sorrend nem volt megfelelő? Újabb fejfájás, újabb próbálkozás, újabb gép újraindítás. Ha nem voltunk óvatosak, könnyedén „elronthattuk” a rendszerindító fájlokat, és akkor jöhetett a Windows újratelepítése. Vagy legalábbis a startup lemezről való bootolás, és a szövegszerkesztővel való buherálás.
A DOS játékok speciális esete: Ad lib és Sound Blaster
A DOS játékok a hangkártya-beállítások külön fejezetét jelentették. Sok régi játék még csak az Ad Lib vagy a Sound Blaster kártyákat támogatta, és ezek a játékok gyakran saját inicializációs programot használtak, vagy a játék indítása előtt beállító programot kellett futtatni. Ennek a beállító programnak meg kellett mondani, melyik IRQ, DMA és I/O címen található a hangkártya. Ha ez eltért a Windows alatt beállítottól, vagy ha a DOS-ban nem volt inicializálva a hangkártya a megfelelő módon (például a környezeti változók – SET BLASTER – hiányoztak az AUTOEXEC.BAT-ból), akkor a játék némán maradt, vagy még rosszabb, lefagyott. Ekkor jöhetett a DOS memória kezelésének (EMS, XMS) bonyolult világa, ami szintén okozhatott problémákat. Egy profin beállított DOS boot CD vagy floppy maga is műalkotásnak számított.
Az a pillanat, amikor a rengeteg próbálkozás után, miután már a feladás szélén álltunk, végre meghallottuk a Windows indítási hangját (a legendás „The Microsoft Sound” akkordjait), vagy a játék menüjének zenéjét, felért egy diadalmenettel. Az a hanglejátszás tisztasága, az a basszus dübörgés, az a sztereó hatás – valami hihetetlenül felszabadító érzés volt. Mintha egy hosszú és kimerítő háborúból tértünk volna haza győztesen. Ez a rövid pillanat felülírta az órákon át tartó frusztrációt, a káromkodásokat és a hajtépéseket. Azon a napon mi voltunk a számítógép guru, a technológia ura.
A technológiai fejlődés és a búcsú a rémálmoktól
Szerencsére a technológia nem állt meg. A PCI busz megjelenésével a helyzet sokat javult. A PCI kártyák már sokkal inkább támogatták a valódi Plug and Play-t, mivel a hardverek automatikusan tudtak erőforrásokat igényelni a BIOS-tól és az operációs rendszertől. A Windows 98, majd a Windows 2000 és XP tovább finomította ezt a folyamatot, és a hangkártyák beállítása fokozatosan egyszerűbbé vált. A mai USB-s hangkártyák, vagy az alaplapi integrált hangvezérlők esetében már szinte elfelejtettük, hogy valaha ennyi szenvedésbe került egy egyszerű „ping” hang megszólaltatása.
Ma már mosolyogva emlékezünk vissza ezekre az időkre, vagy éppen rázza meg a hideg a hátunkat a gondolattól. De ez a korszak sokat tanított nekünk. Megtanított arra, hogy hogyan működik a hardver a mélyben, hogyan kell hibaelhárítást végezni, és hogyan kell értékelni a mai technológia kényelmét. A Windows 95 hangkártya-beállításának rémálmai egy letűnt kor lenyomatát őrzik, egy olyan korszakét, amikor a számítógép még sokkal inkább egy rejtélyes gép volt, amit mi, felhasználók próbáltunk megszelídíteni, nem pedig egy kész, felhasználóbarát eszköz. Éppen ezért, ha valaki mesél a mai „nehézségeiről” a WiFi router beállításával, egy igazi Windows 95-ös túlélő csak mosolyog, és csendben felidézi a régi szép, frusztráló időket, amikor a hangszórókból kihallatszó zene hangja maga volt a mennyország.
Ez a küzdelem azonban nem volt hiábavaló. Rengeteg szakember nőtt fel ezeken a kihívásokon, és a megszerzett tudás, a kitartás és a problémamegoldó képesség a mai napig hasznosnak bizonyul. A régi számítógépek és a velük járó küzdelmek a digitális forradalom szerves részét képezik, és emlékeztetnek minket arra, milyen messzire jutottunk.
Leave a Reply