Képzeljünk el egy világot, ahol az internet még gyerekcipőben járt, a mobiltelefon luxus volt, és a számítógépes játékokhoz lemezről lemezre másolt, hatalmas mappákat kellett a merevlemezre telepíteni. Ebben a korszakban, a '90-es évek közepén, egy új operációs rendszer ígérete tartotta lázban a tech-rajongókat és az átlagfelhasználókat egyaránt: a Windows 95. De nem csupán az ikonikus indítási hang vagy a forradalmi Start menü volt az, ami felejthetetlenné tette. A telepítési folyamat maga is egy rituálé volt, egy beavatás a személyi számítógépek egy új korszakába. Most merüljünk el újra ebben a nosztalgikus élményben, és vegyük végig a legemlékezetesebb lépéseket, amelyek során a nulláról életre kelt egy korszakalkotó rendszer.
A Prelúdium: Az előkészületek és a DOS-os káosz
Mielőtt egyáltalán szóba került volna a grafikus felület, a Windows 95 telepítés legtöbbször egy parancssoros, DOS-os környezetben kezdődött. Ez volt az igazi „homokozó”, ahol a rendszergazda-jelöltek először tehették próbára tudásukat – vagy épp a türelmüket. Az első, és talán legfélelmetesebb lépés a merevlemez előkészítése volt. Ha vadonatúj meghajtót szereltünk be, vagy egyszerűen csak tiszta lappal akartunk indítani, jött az FDISK.
Az FDISK egy kegyetlenül őszinte eszköz volt. Egyetlen rossz mozdulat, és az összes adatunk örökre eltűnhetett. Ez a kék-szürke felületen megjelenő program tette lehetővé a merevlemez partícióinak létrehozását, aktívvá tételét. A tudás, hogy „primer partíciót kell létrehozni”, egyfajta titkos kézfogás volt a kor PC-építői között. Miután a partíciók a helyükre kerültek, következett a FORMAT parancs. Hosszú, néha percekig, máskor fél óráig is tartó várakozás, miközben a merevlemez ciklikus kattogással készült a rá váró feladatra. A zölden megjelenő szövegsorok – „Formatting C: … complete.” – az igazi megkönnyebbülés pillanatai voltak.
Ezután jöhetett a memóriakezelés, például a SMARTDRV.EXE, egy lemezgyorsítótár, ami jelentősen felgyorsította a telepítést. Ha CD-ROM-ról telepítettünk, ami akkoriban még korántsem volt alapfelszereltség minden gépben, elengedhetetlen volt a meghajtó illesztőprogramjának betöltése is (pl. MSCDEX.EXE). Mindezeket kézzel, sorról sorra beírva, vagy egy gondosan előkészített, indító hajlékonylemezről kellett futtatni. Ez a manuális előkészület már önmagában is egyfajta szertartás volt, egy bizonyítéka annak, hogy a felhasználó birtokában van a gép feletti teljes kontrollnak – vagy legalábbis úgy érezhette.
Indul a Process: A telepítő indítása és az első ízelítő
Miután minden DOS-os előkészület lezajlott, jöhetett a nagy pillanat: a SETUP.EXE parancs beírása. Ekkor még csak egy rövid ideig tartó fekete képernyő, majd egy pillanatra felvillanó kék alap a jól ismert Microsoft logóval, miközben a telepítő ellenőrizte a merevlemez állapotát. Ez a beépített ScanDisk funkció némi biztonságot nyújtott, de a szívünk mégis összeszorult: mi van, ha hibát talál? Ha minden rendben volt, a képernyő átváltott egy még viszonylag kezdetleges, de már grafikus felületre, a „Windows 95 telepítőprogramjára”. Ez volt az a pont, ahol az ember érezte, hogy valami modern és ígéretes dolog veszi kezdetét.
A Varázslat Kezdete: Az első grafikus lépések és a kulcsfontosságú döntések
A telepítőprogram üdvözlő képernyője egyértelmű jel volt: elindult a grafikus forradalom. Miután elfogadtuk a senki által el nem olvasott EULA-t (végfelhasználói licencszerződést), jött az egyik legfontosabb lépés: a termékkulcs megadása. Ez a hosszú, bonyolult karaktersorozat volt a belépőjegy a Windows világába. Egyetlen elgépelés, és a telepítés leállt, a frusztráció pedig az egeket verte. Ezt követően ki kellett választani a telepítési könyvtárat, ami szinte mindig a jó öreg C:WINDOWS volt. Bár elméletileg máshova is tehettük volna, ki mert volna kísérletezni? Ez a lépés rögzítette a rendszer gyökereit a merevlemezen.
A Komponensek Kiválasztása: Mire van szükségem valójában?
Ez a szakasz volt a felhasználó igazi döntési pontja. Különböző telepítési típusok közül választhattunk: Jellemző (Typical), Hordozható (Portable), Kompakt (Compact) és Egyedi (Custom). Bár a Jellemző volt a leggyakoribb, a legtöbb haladó felhasználó az Egyedit választotta. Itt lehetett kiválasztani, hogy mely programok, szolgáltatások kerüljenek fel a gépre. És ez volt az, ahol a legtöbb vita és dilemma született:
- Kell nekem a FreeCell, ha már ott a Solitaire és az Aknakereső?
- Melyik képernyővédő a legmenőbb? (A „csővezeték” messze vitte a prímet!)
- Valóban szükségem van az „akadálymentesítési lehetőségekre”?
- A modem illesztőprogramjait telepítsem?
Ez a lépés már magában hordozta a modern szoftvertelepítések alapjait, ahol a felhasználó dönthet a telepítendő komponensekről. Ugyanakkor komoly megfontolást igényelt, mivel a merevlemez-terület igencsak véges erőforrás volt akkoriban, és egy rossz döntés komoly kapacitáshiányhoz vezethetett.
A Hardver Detektálása: A „Plug and Play” ígérete és valósága
A Windows 95 egyik legnagyobb ígérete a Plug and Play technológia volt. A Microsoft azt állította, hogy a rendszer automatikusan felismeri és konfigurálja a hardvereket, megkímélve a felhasználókat a jumper-állítgatástól és az IRQ-ütközésektől. Ez a telepítési folyamat egyik legizgalmasabb, és egyben legszorongatóbb része volt. A telepítőprogram progress barja lassan kúszott előre, miközben a gép „gondolkodott”, próbálta felismerni a hangkártyát, a videókártyát, a hálózati adaptert, az egeret és minden más csatlakoztatott eszközt.
Amikor a „Hardver detektálása” fázis elindult, az ember a szék szélén ült. Vajon felismeri a Sound Blaster kártyát? Mi van, ha lefagy? Gyakran megesett, hogy a folyamat megakadt, és az ember nem tehetett mást, mint reménykedett, hogy a rendszer visszatér az életbe. Ha szerencsénk volt, a felismerés zökkenőmentesen lezajlott. Ha nem, jöhetett a kézi illesztőprogram-telepítés, amit gyakran a hardverhez mellékelt hajlékonylemezről kellett megoldani. Ez volt a Plug and Play paradoxona: ígérte a könnyedséget, de gyakran kézi beavatkozást igényelt, így tanítva meg a felhasználókat a hardverek és illesztőprogramok bonyolult világára.
A Hálózat beállítása: A modern kor hajnala
A Windows 95 volt az első operációs rendszer, amelyik a hálózati képességeket már a telepítés során kiemelt szerepben kezelte. Ekkor még nem az internet volt a fő csapásirány a legtöbb otthoni felhasználó számára, hanem a helyi hálózat (LAN) kiépítése, fájl- és nyomtatómegosztás céljából. Ez a lépés volt az, ahol a „Számítógép neve”, „Munkacsoport neve” kifejezések először kerültek be a köztudatba.
Itt lehetett kiválasztani a használni kívánt hálózati protokollokat: a TCP/IP (ami később az internet gerincét adta), az IPX/SPX (a Novell NetWare hálózatok szabványa), és a NetBEUI (a Microsoft egyszerűbb hálózataihoz). A fájl- és nyomtatómegosztás engedélyezése igazi kényelmet jelentett, hiszen többé nem kellett hajlékonylemezekkel szaladgálni a gépek között. Ez a lépés nem csak a rendszerbeállítást szolgálta, hanem a felhasználók gondolkodását is elkezdte átformálni, bevezetve őket a hálózatosodás és az információ megosztásának világába.
A Végső Simítások: A beállítások és az első indítás
Miután a hardverek és a hálózat is a helyére került, jöhettek az utolsó simítások. Az időzóna beállítása, a dátum és az idő pontosítása, valamint a felhasználói profil létrehozása mind olyan apróságok voltak, amik hozzátartoztak a rendszer személyre szabásához. Az egyik legkritikusabb, de sokszor elfelejtett lépés a rendszerindító lemez (startup disk) létrehozása volt. Ezt a hajlékonylemezt egy vészhelyzet esetén lehetett használni a rendszer elindítására, ha valami elromlott. Aki elmulasztotta, az később nagyot szívhatott.
Ezek után következett a fájlmásolás, ami a CD-ROM-ról viszonylag gyorsan lezajlott. A progress bar itt már sokkal lendületesebben haladt, mint a hardverdetektálásnál. Amikor a telepítő kiírta, hogy „A telepítés befejeződött!”, és kérte az újraindítást, az ember szívében egyszerre volt izgalom és megkönnyebbülés. A hajlékonylemez vagy CD-ROM eltávolítása után jöhetett a mindent eldöntő reboot.
Az Első Belépés: Üdv a Windowsban!
A gép újraindult, a BIOS képernyője után megjelent az ikonikus, pulzáló Windows 95 logó. Ezt követte a máig fülünkben csengő, felejthetetlen indítási hang – egy kompozíció Brian Eno-tól, ami az „ugrás” metaforáját volt hivatott szimbolizálni. Ez volt az a pillanat, amikor az ember tudta: sikerült! A telepítés zökkenőmentesen lezajlott.
A desktop megjelent a képernyőn, rajta az alapértelmezett ikonokkal: Sajátgép, Lomtár, Hálózati környék. Sokan azonnal elindították a „Welcome to Windows 95” interaktív bemutatót, ami körbevezetett az új felületen. Bár a hardverdetektálás a legtöbb esetben sikeres volt, gyakran előfordult, hogy a nyomtatók, szkennerek vagy egyéb perifériák illesztőprogramjait még kézzel kellett feltelepíteni. Ekkor következett a gyártók által mellékelt CD-k vagy lemezek előkeresése, és az illesztőprogram-telepítő varázslók lefuttatása. Minden egyes sikeresen telepített eszköz egy apró győzelem volt.
Záró gondolatok: Egy korszak lezárása
A Windows 95 telepítés nem csupán egy szoftver felmásolása volt a merevlemezre. Ez egy utazás volt, amelynek során a felhasználók megismerték a számítógépük mélyebb működését, a hardver és szoftver közötti kapcsolatot. Az FDISK-től a Plug and Play ígéretéig, a DOS parancssoroktól a Start menü felbukkanásáig minden lépés egy apró tanulságot és egy adag izgalmat hordozott. Ez az élmény messze áll a mai, néhány kattintással elvégezhető, szinte teljesen automatizált telepítésektől.
A Windows 95 telepítési folyamata az önállóság, a felfedezés és a „csináld magad” attitűd esszenciája volt. Megmutatta, hogy a számítástechnika egy bonyolult, de megfejthető világ, és hogy a felhasználó aktív résztvevője lehet a digitális élet születésének. Ahogy ma visszatekintünk erre a folyamatra, nem csupán nosztalgiát érzünk egy letűnt korszak iránt, hanem tisztelettel adózunk annak a generációnak, amelyik ezeket a lépéseket végigjárva indította el a modern számítástechnika forradalmát.
Leave a Reply