Lélegzetelállító sebességgel száguldunk a digitális jövő felé, ahol a felhőalapú tárolás, a gigabites internet és a terabájtos SSD-k a mindennapjaink részét képezik. De emlékszik még valaki azokra az időkre, amikor egy mindössze 1,44 MB-os adattároló jelentette a digitális szabadságot? Amikor egyetlen apró, fekete vagy színes műanyag lapocska testesítette meg a hordozható adat fogalmát? Üdvözöljük a Windows 95 világában, ahol a hajlékonylemez volt az adattárolás és az adatmásolás királya. Merüljünk el együtt abban a retró digitális környezetben, ahol a „Mentés másként” funkció valóban kulcsfontosságú volt, és minden lemez tele volt apró történetekkel, iskolai beadandókkal vagy épp a legújabb shareware játék demójával.
A ’90-es évek közepe, a Windows 95 megjelenésével a személyi számítógép robbanásszerűen tört be a háztartásokba. Ezzel együtt jött az igény az adatok mozgatására, megosztására, archiválására. Az internet még gyerekcipőben járt, a széles sávú hozzáférés álom volt, a felhő pedig tudományos-fantasztikus koncepciónak tűnt. USB meghajtók? Azok még csak a fejlesztőasztalon léteztek. CD-írók? Elképesztően drágák és lassúak voltak. Ebbe a vákuumba érkezett meg a hősünk, a 3,5 hüvelykes, merev tokkal rendelkező hajlékonylemez, mely a maga 1,44 MB-os kapacitásával (ellentétben elődjével, az 5,25 hüvelykes, puhább, nagyobb testvérrel, ami még kisebb kapacitással bírt) egyfajta digitális hidat épített a gépek és az emberek között.
De miért is volt annyira kiemelkedő a hajlékonylemez? Kicsi volt, könnyű, olcsó – legalábbis akkoriban. Gyakorlatilag minden számítógép rendelkezett A: meghajtóval, ami a lemez számára fenntartott, dedikált nyílás volt a számítógép házán, elölről könnyen hozzáférhetően. Ez volt az elsődleges és gyakran az egyetlen módja annak, hogy az ember egy dokumentumot, egy képet, vagy akár egy kisebb programot elvigyen magával a gépről, vagy épp átmásoljon egy barátja számítógépére. Gondoljunk csak bele: egy PowerPoint prezentáció, néhány Word dokumentum, vagy épp a frissen letöltött driverek a nyomtatóhoz – mind-mind egy, vagy gyakran több lemezen utaztak.
Hogyan zajlott tehát a mentés folyamata a Windows 95 világában? A legtöbb felhasználó két fő útvonalon keresztül végezte el a műveletet. Az első, és talán a leggyakoribb, az alkalmazásokon belüli „Mentés másként” (Save As) parancs volt. Ha éppen egy Word dokumentumon, egy Excel táblázaton vagy épp a Paint programban alkottunk, a „Fájl” menüben kerestük a „Mentés másként…” opciót. Ekkor megjelent egy párbeszédpanel, ahol a „Hely” (Save in) legördülő menüből gondosan kiválasztottuk az „A:” meghajtót. Megadtuk a fájl nevét, és kattintottunk a „Mentés” gombra. Ezt követően hallatszott az a jellegzetes, reszelős, kerregő hang, ahogy a lemezmeghajtó olvasófeje dolgozott, majd a kis LED felvillant, jelezve, hogy az adatátvitel sikeres volt. Fontos volt, hogy ne távolítsuk el túl korán a lemezt, mert az adatvesztés kockázatával járt.
A másik elterjedt módszer a Windows Intéző (Windows Explorer) használata volt. Ez volt a fájlkezelő központja a Windows 95-nek. Megnyitottuk az Intézőt, navigáltunk a menteni kívánt fájlhoz vagy mappához a merevlemezen (általában a „C:” meghajtón). Kijelöltük a kívánt elemeket, majd egyszerűen áthúztuk őket (drag and drop) az „A:” meghajtó ikonjára a bal oldali panelen. Alternatívaként a jobb egérgombbal is kattinthatunk a kijelölt fájlokra, kiválasztva a „Másolás” (Copy) opciót, majd navigálva az A: meghajtóra, ott jobb egérgombbal a „Beillesztés” (Paste) parancsot választottuk. Ez a módszer különösen hasznos volt, ha már létező fájlokat szerettünk volna átmásolni, vagy ha több fájlt, esetleg egy teljes mappát akartunk áthelyezni – persze szigorúan figyelembe véve a 1,44 MB-os kapacitáskorlátot!
A hajlékonylemez használata azonban nem volt mindig zökkenőmentes. Számos kihívással és buktatóval kellett szembenézniük a felhasználóknak. A legnyilvánvalóbb a rendkívül alacsony adattároló kapacitás volt. Egy 1,44 MB-os lemez egyetlen nagyobb képnek, egy videóról ne is beszéljünk, édeskevés volt. A Word dokumentumok, Excel táblázatok és kisebb programok azonban épp belefértek. Gyakran előfordult, hogy egy komplexebb dokumentum vagy egy prezentáció több lemezre szétosztva, „zipelve” (tömörítve) került mentésre, és a felhasználóknak meg kellett jegyezniük, melyik fájl melyik lemezen található – ez igazi digitális labirintus volt. A „Disk Full” (A lemez megtelt) hibaüzenet mindennapos volt, és pillanatok alatt képes volt tönkretenni az ember napját.
A lemezek fizikai sérülékenysége is komoly problémát jelentett. Bár a 3,5 hüvelykes változat kemény műanyag tokkal rendelkezett, a mágneses felület rendkívül érzékeny volt a portól, ujjlenyomatoktól, hőtől, erős mágneses mezőktől, vagy épp a durva kezeléstől. Egy véletlen rálépés, egy kávéfolt, vagy akár csak a túl sokszor történő ki-be helyezés a meghajtóba is adatvesztést okozhatott. Nem ritkán fordult elő, hogy a beadandó, amin napokig dolgoztunk, épp a mentés vagy a megnyitás pillanatában vált olvashatatlanná, mert a lemez „rossz szektort” kapott, vagy egyszerűen csak meghibásodott. Emlékszem, az iskolában különösen figyelni kellett a lemezekre, szinte ereklyeként kezeltük őket.
A vírusok is a hajlékonylemezeken keresztül terjedtek a leggyakrabban. Egy fertőzött lemez behelyezése a meghajtóba, majd a rajta lévő program futtatása pillanatok alatt megfertőzhette az egész rendszert. Az antivírus programok még nem voltak annyira elterjedtek, vagy naprakészek, mint ma, így a felhasználóknak különös gonddal kellett eljárniuk az ismeretlen forrásból származó lemezekkel.
A lemezek előkészítése is egy külön rituálé volt. Egy új, még formázatlan lemezt nem lehetett azonnal használni. Először „formázni” kellett, ami a lemez mágneses felületét felkészítette az adatok tárolására, létrehozta a fájlrendszert (általában FAT16 vagy FAT32). Ez a folyamat a Windows Intézőben a jobb egérgombbal az „A: meghajtón” történő kattintással, majd a „Formázás…” (Format…) menüpont kiválasztásával indult el. Fontos volt a „Gyorsformázás” (Quick Format) vagy a teljes formázás közötti választás. Ez a lépés egy újabb percnyi izgalmas zúgást és kattogást eredményezett, mielőtt a lemez használatra készen állt volna.
A hajlékonylemez azonban nemcsak adatok hordozására, hanem rendszerek indítására is szolgált. A Windows 95 telepítésekor gyakran szükség volt egy indítólemezre (boot disk), ami tartalmazta az alapvető rendszerfájlokat, így ha a merevlemez meghibásodott, vagy újra kellett telepíteni a rendszert, erről a lemezről indítható volt a DOS alapú környezet. Ezenkívül sok kis segédprogram, diagnosztikai eszköz vagy akár a BIOS frissítések is ezen a formátumon terjedtek. A számítógépes magazinok mellékleteként gyakran adtak lemezeket, rajta shareware játékokkal, demókkal vagy hasznos programokkal.
A hajlékonylemez kora azonban nem tarthatott örökké. Az internet térhódítása, a nagyobb merevlemezek megjelenése, majd a CD-írók (CD-R/RW) elterjedése a 2000-es évek elejére végleg megpecsételte a sorsát. Először a 700 MB-os CD-k, majd a még nagyobb kapacitású DVD-k, végül pedig a villámgyors és strapabíró USB flash meghajtók vették át a helyét. A hajlékonylemez-meghajtók szép lassan eltűntek a számítógépekből, csupán a mentés ikonja maradt fenn, mint egy retro emlékeztető egy letűnt korra.
Ma már a legtöbb fiatal el sem tudja képzelni azt az időszakot, amikor 1,44 MB-on kellett gazdálkodni. A hajlékonylemez a informatika története szempontjából azonban rendkívül fontos mérföldkő volt. Megtanított minket a digitális adatok értékelésére, a kapacitáskorlátokkal való spórolásra, a biztonsági mentések fontosságára – hiszen minden elveszett dokumentum fájdalmas lecke volt. Megtanította a fájlkezelés alapjait, anélkül, hogy tudtuk volna. Megtanultuk a mappákba rendezést, a tömörítést, a másolást, a mozgatást – mindent, amit ma már szinte ösztönösen végzünk.
A Windows 95 és a hajlékonylemez korszaka egy átmeneti, mégis forradalmi időszak volt a digitális világban. Akkoriban a „felhő” a szó szoros értelmében a fejünk fölött, kézzelfogható formában lebegett, egy kis műanyag darabban. Emlékezzünk hát szeretettel erre a korszakra, ahol a digitális életünk még tapintható volt, és minden „mentés” után egy kis boldogságot éreztünk, tudva, hogy az adataink biztonságban vannak – legalábbis addig, amíg a lemez épségben maradt. Ez volt a digitális emlékeink hajszálvékony, de annál fontosabb határa.
Leave a Reply